Regisztrálj, hogy mindent láthass!

A bohóc

Bohóc áll a porond közepén,
varázsdallamot játszik,
hol sír, hol kacag a hegedű,
néha vidám, néha fájón keserű.
Tapsol, tombol a nézősereg,
részéről ez hála és köszönet,
mert ők csak azt látják,
- a porond közepén -
a bohóc teli szájjal nevet.
Ott áll egyedül, hegedűvel
a kezében, száján
széles a vigyor, de könny
csillog a szemében.
A publikum ámulva nézi,
a bohóc előadását újra,
és újra kéri, senki nem
figyeli, senki nem látja,
mit takar a bohóc ruhája.
A sokzsebes kabát alatt,
a bohóc szívében ég a
bánat, lelkében sötét
gondolatok dúlnak,
hiába a publikum, a nevetés,
a dal, a játék, a fájó emlékek
nem könnyen múlnak,
hiába a szándék,
elhagyta őt a párja, s
azóta egyedül, magában,
a nagyvilágot járja.
Mindenhol őt keresi, ezért
öltözik bohócruhába, kiáll
a porond közepére,
sírva szól a hegedűje,
a Kedvest idézi, ez az ő zenéje.
Mikor vége az előadásnak,
leveszi a bohócruhát,
arcáról lekerül a festék,
- közben a bérét is kifizették -
belepillant a tükörbe,
szemében ott ül a bánat,
nem bohóc már többé,
átöltözött - lánynak.

Lelkem mélyén, az
a bohóc én vagyok,
álmomban sírva nevetek,
szívemben szól a muzsika,
engem hagytak el, a
fájdalomtól én szenvedek...